Fejlesztő: Ensemble Studios | Kiadó: Microsoft | PCG: 89% A birodalmak kora után egy-másfél évszázaddal elérkezett a birodalomépítős játékok korszaka is. Az 1997-ben útjára induló széria ötlete (azaz civilizációk pátyolgatása rögös évszázadokon keresztül) már akkor sem volt új keletű, hisz Sid Meier legendás Civilization sorozata akkoriban már túl volt két részen – azonban az alapgondolat valós időbe történő átültetése bombaötletnek bizonyult. Játékosok milliói szavaztak bizalmat az új RTS-alfajnak, ami népszerűsége ellenére szerencsére nem vált klónok küzdőterévé: a három nagy designer, illetve csapat által uralt stílusban páratlanul kidolgozott és igényes játékok láttak napvilágot a hosszú évek során. Rick Goodman Empire Earth-je és Brian Reynolds Rise of Nationse is fantasztikus újításokat hozott a stílusba, így az Ensemble Studiosnak alaposan össze kellett kapnia magát, ha meg akarta tartani a koronát. Hogy ez sikerült-e? Nos, elöljáróban annyit elárulhatok, hogy a birodalomépítős RTS-ek trónja immár megosztottabb, mint valaha… Forradalmak kora? Az Age of Empires 3 a valaha készült leglátványosabb stratégiai játék, efelől szemernyi kétségünk sem lehet a játék végigjátszása után (a demó nem ér, látványvilágának köze nincs a végleges programéhoz). Az Ensembe-nél egyenesen minden játékplatform összes kategóriájában is a legszebb játéknak tartják az Age 3-at, ami azért enyhe túlzásnak tekinthető, mindenesetre ez a kijelentés is erősen hozzájárult a játékot övező zsongás és misztifizálás létrehozásához és fenntartásához. Tény, hogy az Age of Empires fantasztikusan fest a monitorainkon, és a fizikai modellezés is nagyot dob az amúgy is rózsás összképen – a gyönyörű látvány viszont nem fedheti el a játék hiányosságait és néha bántó mértékű leegyszerűsítését. Amiről nem volt szó a médiahadjáratban, azon dolgok többsége sajnos hibádzik a végleges játékban, az előzetes marketingkampány pedig – utólag visszaolvasva a sajtóközleményeket és a hivatalos híreket – helyenként igen csak túloztak. Szó se róla, az Age of Empires harmadik része remek játék, de mi nem csak grafika terén várunk reformokat, hanem tartalmi újításokkal teli, örök klasszikusnak kikiáltható játékra számítottunk… (Itt jegyzem meg, hogy a grafika is csak erős gépeken mutatja meg igazán a szépségét, közepes konfiguráción nagyságrendekkel gyengébb a látványvilág.) Az Age of Empires 3 stílszerűen három hadjáratra oszlik, melyek az előző két rész ókorát és középkorát követően ezúttal a korai újkor évszázadaiba kalauzolnak el bennünket. Bár a pontos történelmi környezet (Amerika keleti partvidéke) és időpont adott lenne konkrét történelmi csaták újrajátszásához, ezúttal nincs ilyenről szó, a történelem csak áttételesen jelenik meg. Az átvezető mozikban sűrűn hangzanak el utalások holmi hétéves háborúra és polgári forradalomra, de ezekben közvetlenül nem vehetünk részt (egyedül a játék legelején védhetjük meg Málta szigetét a hódító ottománoktól), csak a hátteret biztosítják. Helyette a legrészletesebb történelemkönyvek lapjain sem szereplő Black család három generációjának történetét élhetjük át, mely a legendás Fiatalság Kútja körül forog. A beszédes nevű helyet az évszázadok során természetesen minden náció magának kívánja megszerezni, aminek érdekében semmit sem átallnak bevetni. Ennek következtében a történet nem lesz híján árulásnak, megtévesztésnek, bosszúnak, na és persze egy kis románcnak – de összességében nem kell sem körömlerágós, vagy Warcraft 3 szintű sztorira gondolnunk, inkább csak egyfajta jól megvalósított, szükségszerű kapocsként tekinthetünk a történetre. A mesélés rendszere az Age of Mytologyra emlékeztet, ugyanis a történetet a grafikus motor általi rövid, másfél perc körüli videók gördítik előre, amiket akár külön is visszanézhetünk a menüből. A szinkronhangok túlnyomó többsége jól eltalált, a helyenként elég semmitmondó szövegrészekkel viszont ők sem tudnak csodát művelni. Kicsit csalódást okoz, hogy a három felvonás mintegy huszonöt pályájának felépítése nem mutat igazi változatosságot. Mintegy tizenöt térképen lesz a feladatunk a semmiből kiépíteni jól működő gazdaságunkat, majd felőrölnünk a tétlenül várakozó, előre kiépített birodalommal rendelkező ellenséget, vagy megsemmisíteni annak egy épületét. Ezzel nem is lenne akkora gond, de a játék egyszerű rendszere és a lehetőségek hiánya miatt a prosperáló gazdaság megteremtése igen egyhangú és unalmas a sokadik alkalomra – ráadásul lassú is! Parasztjaink ezúttal száz élelembe kerülnek, igen lassan készülnek el, és rossz rabszolga módjára a termelési sebességet se viszik túlzásba, magyarán a játék elejét valamiért – tudatosan – nagyon lelassították az Ensemble designerei. Ez nem lenne akkora gond, ha időközben összetett taktikák és gazdasági-katonai modellek lehetőségének eldöntésén őrlődhetnénk, de ilyenről sajnos szó sincs: épületeink felhúzásának sorrendje, a bányászat mikéntje (ezúttal csak három nyersanyag: az élelem, a kő és a pénz szerepel, melyekhez az „aranygyártól” eltekintve a korábbi részekben látott módokon juthatunk hozzá), és az adott pályán ésszerűen felhasználható katonák kiképzése teljesen behatárolt. A pályák felépítése is igen szájbarágós, magától értetődő majdnem mindig, hogy pontosan mit és hogyan kell tennünk a győzelem érdekében. A designerek ilyen-olyan módon, de szinte mindig korlátok közé szorítják a játékost az adott pályán: nem nagyon vannak alternatívák (a pici mellékküldetéseket úgyis mindig megcsináljuk), így a briliáns stratégák is jórészt úgy viszik végig a pályákat, mint egy kezdő játékos, legfeljebb kicsit gyorsabban. Tipikus esetben úgy néz ki a felállás, hogy várunk parasztjaink megszületésére (legalább harminc-negyven kell a komolyabb gazdasághoz), felhúzunk négy-öt épületet, gyártunk pár alap harcost, akikkel visszaverjük a ritkán be-betámadó ellenfelet. A város lerombolására ágyúk nélkül esélyünk sincs, így mindig meg kell várnunk a negyedik korszakot, ahol aztán legyártunk három távolsági falpusztítót, majd minden komolyabb kihívás nélkül – ám annál látványosabban! – szétbombázzuk az ellenfél bázisát. Ellenfelünk, bár általában nagy előnnyel indul, mindig viszonylag nyugodtan hagy minket felfejlődni, miközben ő maga már nem nagyon tesz további lépéseket katonai, vagy gazdasági potenciálja növelésének érdekében. Valószínűleg a minél szélesebb közönség fele szerettek volna nyitni a fejlesztők azzal is, hogy a játék hihetetlenül könnyű lett. Távol álljon tőlem az önfényezés, de példaképpen csak magamat tudom felhozni: közepes fokozaton az első két hadjáratban sosem kellett újrakezdenem küldetést, és volt hogy öt perc alatt végeztem ott, ahol amúgy húsz perc állt rendelkezésre. Bár az utolsó felvonás már valamelyest nehezebb, aki kettőnél több stratégiai játékkal próbálkozott már, azoknak ajánlom a rögtön (az amúgy nem sokkal nehezebb) nehéz fokozatról való indulást, hacsak nem szeretnénk két délután alatt végigjátszani a tizenhatezer forintért vásárolt játékunkat… Szó se róla, a pályák közt akadnak igazi gyöngyszemek is, de sajnos hadjáratonként csupán átlag egy. Nagyon tetszett, és végre kicsit megdolgoztatott az első kampány utolsó helyszíne, ahol egyszerre kellett ügyelni a szárazföldi seregünkre és tengeri flottánkra, miközben egy hatalmas ágyúval bombázhattuk folyamatosan ellenségünk elkószáló egységeit; de hasonlóan élvezetes volt, amikor indián törzsek bizalmát kellett elnyernem különböző hírnév-öregbítő cselekedetekkel, azaz megfelelő tapasztalati pontszám elérésével bizonyos időn belül. Ha már itt tartunk, akkor térjünk is rá a játék talán legnagyobb újítására, mégpedig a tapasztalati pontok, illetve kártyák rendszerére. RTS-ben eddig – ilyen formában – sosem látott módon tapasztalati pontokat gyűjthetünk birodalmunk (tehát nem az egységeink!) számára. Minden ellenség vagy épület elpusztításáért, de még az épületek felhúzásáért, vagy kereskedelmi utak, esetleg erőforrások elfoglalásáért is jár bizonyos pontmennyiség, amik által szintet lépve segítséget hívhatunk a távoli Európában levő anyavárosunkból. A kártyák, azaz a bónuszok kiválasztása szintén a mi feladatunk a küldetések közben, amiket aztán szintlépéskor „kijátszhatunk”, azaz a fővárosból az általunk kijelölt épülethez hívhatunk. A lapok több kategóriába vannak sorolva, így kérhetünk gazdasági, katonai, vallási és egyéb típusú segítségeket. Bizonyos lapokat csak egyszer használhatunk fel egy játék során, de van, amit akár minden egyes szintlépéskor újra és újra meghívhatunk. Összességében a rendszer nagyon kiforrott és jól működik, és a kártyák hatalmas változatosságot mutatnak: nem győzzük majd sorra venni őket, és kiválogatni a legszimpatikusabbakat. Igazság szerint egyjátékos módban nem igazán éreztem létszükségét nekik, mert ugyan tényleg jelentős és hasznos segítséget nyújtanak, de felhasználásuk nélkül is teljesen simán teljesíthető valamennyi pálya. Néhány többjátékos csata után viszont egyértelműen bebizonyosodott, hogy jól sejtettük korábban: ezek a kis válaszható bónuszok alapjában változtathatják meg taktikánkat (vannak lapok, amik a szövetségeseinket is segítik!), és hatalmas meglepetéseket okozhatunk velük ellenfeleinknek, ezáltal jelentősen izgalmasabbá teszik a multiplayer csatározásokat. Apró nüanszok és hiányosságok A harmadik részben szerepet kapó nyolc nemzet a korábbi rajongói kritikáknak hála ezúttal jelentősen különbözik egymástól, mind gazdaságilag, mind haditechnikájukat tekintve. Harcba szállhatunk a britek, a franciák, az oroszok, a spanyolok, a portugálok, a hollandok, a németek, de még a törökök oldalán is – a nációk részletesebb ismertetőjét elolvashatjátok előző számunk bétatesztjében, esetleg a játék kézikönyvében. Mindegyik nép saját nyelvén kommunikál velünk, és nem csak eltérő fejlesztési lehetőségekkel rendelkeznek, de az egységeik és épületeik külsőre is tökéletesen visszaadják a birodalmak hangulatát. Ahogy haladunk előre az ötödik korig, városkánk és hadseregünk fokozatos vizuális változáson is átesik: szívmelengető érzés nézni, ahogy igazi nagyhatalom válik kicsiny kolonizáló nemzetünkből. Mindehhez tökéletes alapot biztosít az előzetesekben annyit dicsőített grafikus motor, ami nem csak fantasztikusan részletgazdag, de hangulatosan megtervezett, stílusos textúrákkal dolgozik. A különböző korok és tájak megjelenítési színvonala egytől egyig páratlan, de döbbenetes a tenger és más vízfelületek megvalósítása is: hihetetlen, ahogy a táj és a hatalmas, szuper részletes hajók visszatükröződnek bennük. A szintén annyit emlegetett valósághű fizikai motor hatalmasat dob az összképen: egyedülállóan látványos, ahogy az ágyúkkal belelőve a hadseregekbe a katonák hátrarepülnek, vagy mikor a nagyobb épületek, tornyok deszkákra és kődarabokra széthullva összedőlnek. Negatívumként ide talán egyedül az ilyenkor egekbe szökő gépigényt tudom felhozni (a kézikönyv nyolc résztvevős multi csatához 3,2 GHz-es processzort és 2 giga memóriát ajánl…), no és ha szőrösszívű akarok lenni, akkor nehezményezhetem, hogy a gyönyörű hajókon semmiféle legénységet nem látunk, nagyon kihaltak: pedig milyen szépen repíthetnénk le ágyútüzünkkel a fedélzetről az embereket… A grafikus motornál jóval kisebb, de megemlítendő újdonság a Mytologyból átvett, korszakváltáskor választható hadvezérek, illetve hozzájuk járó bónuszok rendszere, valamint a minden pályán elszórtan megtalálható indián törzsekkel történő szövetkezés – a rézbőrűek nem csak a gazdaságunkat virágoztatják fel, de hadseregünknek is besegíthetnek (ráadásul ezek a katonánk nem számítanak hozzá populációs limitünkhöz!). A pályákon különböző elfoglalható kisebb bónuszok találhatók, amiket Warcraft 3-szerűen némi őrző sereg legyőzésével foglalhatunk el. Hadseregünket továbbra is elsősorban kaszaboló és lőfegyverrel felfegyverzett gyalogos katonákból állíthatjuk össze, de az ágyúknak, illetve a távolsági nehézfegyvereknek ezúttal még az Age of Kingsben tapasztaltnál is nagyobb szerepük van, főleg mert ezúttal jelentősebb szerep jut a bombázásnak. A nehézfegyverek a játék kikerülhetetlen kulcsszereplői: nélküle semmilyen hadsereg nem létezhet, így kénytelenek leszünk kitapasztalni a nem kevés fajta, mázsás skulókat ontó szerkezeteket. A játék egyértelműen leggyengébb pontjának sajnos a mesterséges (un)intelligencia bizonyult: a gépi ellenfél nem fejleszti bázisát, csak ül bambán a babérjain, és néha előre scriptelten be-betámad néhány egységgel, de ezen felül semmi különös. Sajnos az AI még ezeket a kisebb csetepatékat sem tudja rendesen levezényelni: az egységei elkóborolnak egymástól, és nem képesek normálisan célpontot választani; nem egyszer a felhúzott párkockányi, könnyen kikerülhető falamat csépelték lelkesen, miközben puskásaim folyamatosan lőtték őket. Az egységek általános menedzselése is hagy némi kívánnivalót maga után: útkeresés közben, vagy elcsalva őket simán berohannak akár az ellenfél központjába is, a szorosabban elhelyezkedő épületek közötti manőverezésük csata közben egyenesen hajtépő hatású tud lenni. Jóval kevésbé zavaró, hogy bizonyos tereptárgyakon minden további nélkül át lehet lőni vagy haladni: ágyúink simán „keresztüllövik” a falakat, de a kereskedelmi utat felváltó vonaton is vidáman átgyalogolhatunk. Zavaró az egységek pontos funkcióit leíró rövid szövegek hiánya is (ami pedig szerepelt már a Mythologyban is), pedig én elvártam volna, hogy pontosan láthassam, melyik egységem mennyit sebez, milyen sebességgel és páncélzattal rendelkezik és egyéb apróságokat. Fájónak bizonyult számunkra néhány korábban jól működő dolog leegyszerűsítése, illetve eltűnése is. Kereskedelmi utakat például csak az arra kijelölt pontokon építhetünk, és eltűnt a papok térítési képessége is. Nagyon hiányoztak az Age of Kingsben bevált változatos formációk; csapataink ugyanis csak két-három fajta, a védekezést meghatározó alakzatra képesek. Örültem volna egy kicsit összetettebb diplomáciai rendszernek is, vagy időjárásnak, esetleg napszakoknak, ha már az Empire Earth 2-ben úgy hozzászoktunk ezekhez. Szintén jó lett volna, ha kicsit jobban számba veszik a konkurencia egyéb bevált újításait: nagyon szívesen láttam volna egymással párhuzamosan fejleszthető tudományterületeket, vagy dinamikus országhatárokat (mint a Rise of Nationsben), de nyugodtan lemásolhatták volna az Empire Earth 2 „kép a képben” rendszerét, a taktikai térképet, vagy a kényelmes gazdasági áttekintőt is. Többjátékos módban – megfelelő erőművel rendelkezve – akár nyolcan is egymásnak ugorhatunk. Csak sima deathmatch és annak extragyors változata szerepel a játékmód-választásnál, és az Empire Earth 2-ben látott beállítási lehetőségek tizede sincs itt meg, de a már említett civilizációk változatossága és a kártyarendszer kellően feldobják a hangulatot – nem is beszélve arról, hogy a mellékelt részletes, mégis könnyen használható pályaszerkesztőnek hála valószínűleg rajongói pályák garmadája fog napvilágot látni a közeljövőben. A napokban beinduló, felturbózott ESO-on (Ensemble Studios Online) immár a legjobbak táblája, és a klántámogató funkció is él, a számos játékszűrő lehetőségről nem is beszélve (a játékot egyébként természetesen helyi hálózaton keresztül is kipróbálhatjuk). Így is az év RTS-e? Hosszas zsörtölődéseimet nem kell feltétlenül komolyan venni, csak a korábbi előzetesekben annyi oldalon át dicsértük már a játék jó oldalait, hogy most a sok szép szó után elengedhetetlen volt a kritikus hangvétel. Annak ellenére, hogy sok dolgot tekintve csalódnunk kellett az Age of Empires 3-ban, még így is remek a játék, a stílust kicsit is kedvelőknek bűn lenne kihagyni. A kártyarendszer óriási újítás többjátékos módban, de mindezekkel együtt reméljük, hogy a pletykák szerint már tervbe vett utolsó, negyedik részben (Age of Tanks) nem csak a vizualitásra gyúr rá az Ensemable (pcguru)